Mozgásban a jövő 3. rész: Női pankráció- Bájosak de harciasak

vissza...

2022.09.01, 15:50

Előző írásomban már megismerhettétek a pro-wrestlinget, azaz a pankrációt, eme sportszórakoztatás szépségeit, avagy nehézségeit, hogy hogyan lesz valakiből jó pankrátor, milyen készségeket kell hozzá elsajátítani, és ha valaki kedvet kapna, hogy profi birkózó legyen, hazánkban jelenleg hol és milyen feltételekkel tehet szert tudásra.Már több mint tíz éve élvezheti a közönség élőben a magyar pankrációt, de kevés alkalommal lehetett látni női birkózókat is a ringben. Egy jó ideje viszont már két, fiatal és rendkívül tehetséges női pankrátorral is büszkélkedhet kis hazánk.E két ifjú amazon, Kolarovszki Emese (Iva Kolaszky) és Szabolcsi Orsolya (Orsi) mesélt nekem a a profi birkózáshoz vezető útjukról, nehézségekről, eddigi sikereikről, és üzennek is a jövő női pankrátorainak.

Először is köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésem, és segítetek abban, hogy egy kicsit nagyobb szeletet kapjunk a női birkózók (pankrátorok) életéből. Kezdeném azzal, amit valószínűleg elég gyakran kérdeznek Tőletek. Mikor és hogyan döntöttetek úgy, hogy profi birkózók szeretnétek lenni?

Emese: Őszintén szólva én kiskoromban is a tipikus örökmozgó gyermek voltam, aki csak akkor maradt csöndben és nyugton ha már valami kis csínyben tevékenykedett. Így nem volt kérdés az, hogy valamit sportoljak. Jelenleg Budapesten élek. Egyik kedves békéscsabai barátom (aki ugyancsak birkózó) invitált meg a HCW (Hungarian Championship Wrestling) 2017. januári Áttörés gálájára. Ez volt az első igazi „érintkezésem” a professzionális birkózás világával. Nekem ez volt az a sorsdöntő pillanat mikor megfogalmazódott bennem, hogy igenis én is a ringben szeretnék lenni, és ezt a szakmát tudnám igazi szenvedéllyel csinálni. Úgy éreztem, hogy ha én birkózó leszek, akkor én ezt nem munkaként csinálnám, hanem hivatásként.

Orsi: Mi köszönjük a lehetőséget, mindig jó érzés fog el, amikor erről a témáról beszélgethetek valakivel. Én elég kis koromban találkoztam a pankrációval (kb. 8-9 évesen). Édesapámmal épp TV-t néztünk, mikor megnéztük életem első meccsét, viszont mivel még elég fiatal voltam, ráadásul vidéken éltünk, ezért még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ezt a szakmát űzzem. Amikor gimnazista koromban Budapestre költöztünk, abba kellett hagyjam az úszást, viszont mindenképp szerettem volna valamit sportolni, így ugrott be ismét a pro-wrestling a képbe. Kíváncsi voltam, hogy létezik-e egyáltalán hazánkban és nagy meglepődésemre igen! Eldöntöttem, hogy kipróbálom, már csak az volt a nagyobb falat, hogy szüleim megengedjék. Miután sikerült kiharcoljam magamnak, már az első edzés után tudtam, hogy én ezt csinálni akarom! Nagyjából két év edzés után, egy négy-öt éves kihagyás következett, úgy gondoltam ez mégsem az én utam és egyéb magánéleti gondjaim is voltak akkoriban, de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből ezt a világot, így egyetemista koromban visszatértem. Azóta is úgy gondolom, hogy ez életem egyik legjobb döntése volt.

Magyarországon hosszú éveken át, ha jól tudom mindössze egy hölgy képviselte a női erőt a ringben, de ő már ugye évek óta visszavonult, és mostanáig nem is volt úgynevezett utánpótlás. Nektek milyen érzés volt először a fiúkkal edzeni a dojoban? Éreztetek-e bármilyen megkülönböztetést, amiért ti a „gyengébbik” nemhez tartoztok?

Emese: Igen, Audrey Bride volt. Nekem volt szerencsém vele birkózni az egyik Véres November gálán. Sajnos mikor én debütáltam, pont azelőtt vonult vissza nem sokkal. A sport múltamnak köszönhetően nekem volt szerencsém fiúkkal/férfiakkal is edzeni, de természetesen más közeg, más szokások. Eleinte az edzőtársaim kicsit jobban odafigyeltek rám, mit és hogy adnak, hiszen hozzá kell szokni az edzésekhez. Azonban ez hamar elmúlt és kvázi egyenrangú edzőtársként bántak velem. Semmifajta megkülönböztetést nem tapasztalok és tapasztaltam, és véleményem szerint ez így is van rendjén.

Orsi: Hogy őszinte legyek én nagyon kedvelem a fiúkkal való közös munkát. Sőt inkább úgy fogom fel, hogy ez még jobban motivál arra, hogy jobbá váljak. Rettentően segítőkészek és odafigyelnek ránk. Sokat tanultam tőlük. Valamint erőnlétben is kiválónak tartom azt, ha velük együtt fejlődhetünk, akár olyan erőssé válhatunk, mint ők maguk.

Hogyan fogadta a családotok, amikor néha kék-zöld foltokkal mentetek haza (mert ugye van ilyen :) ) egy birkó edzés után? Támogattak Titeket?

Emese: Ahogy említettem én nem a fővárosban születtem, hanem Békéscsabán. Egy kisebb városban az egyedi és extrém dolgok mint pl. a profi birkózás sokkal nehezebben és kevésbé érvényesül. Engem nem igazán támogattak, sőt meg is tiltották, hogy edzésekre járjak. Egyszerűen nem tudták mi ez, laikusként sokkal de sokkal jobban féltettek. Nagyon sok nézeteltérésünk volt emiatt, de én kitartóan jártam ugyanúgy az edzésekre és idővel szépen lassan belátták, hogy mit is jelent nekem a birkó, mennyi energiát fektetek bele.

Orsi: Természetesen a szülők dolga az, hogy aggódjanak a gyerekeik miatt, így nem csodálom, ha mai napig elszörnyülködve látják meg a kék-zöld foltokat rajtam, viszont úgy gondolom, hogy ez idővel jobb lesz. Nálam személy szerint amint látták, hogy milyen eredményekkel járnak ezek az áldozatok, kicsit másképp fogták fel az egészet. Büszkék rám és egyben féltenek is, de ez ezzel „jár”, ha ezt lehet így mondani.

A birkózáshoz ugye nem feltétel, de előny valamilyen sport múlt. Ti előtte végeztetek valamilyen mozgásformát, ha igen, azt folytattátok vagy más sportot is űztök jelenleg?

Emese: Igen, véleményem szerint is mérföldkövekkel előrébb van valaki ha végez vagy már végzett korábban valamilyen mozgásformát. Szerencsére én kiskorom óta mindig sportoltam valamit, így az szerves része lett az életemnek, nem is tudnék anélkül élni. Óvodás koromban szertorna előkészítő foglalkozásokra jártam, ahol megtanulhattam bukfencezni, cigánykerekezni és ami talán fontosabb, kontrollálni és irányítani a testemet, mozgásomat, majd általános iskolában speciális tornász osztályban, napi két edzéssel tanultam bele a szertorna világába egészengimnáziumig, ahol már csak fitneszre jártam, ami a szertornából átvett talajtorna. Emellett judoztam, rúdsportoltam és lovagoltam is egy keveset. A gimnázium végén elkezdtem látogatni a konditermet is ésmost jelenleg az egyetem mellett a birkózás és az erőemelés szerepel az életemben.

Orsi: Mielőtt belecsöppentem volna a birkózás világába tizenegy évet versenyszerűen úsztam, majd vízilabdáztam. A gimnáziumi években kifejezetten imádtam röplabdázni, így azt folytattam az egyetemen is, sőt mai napig nagyon szívesen eljárok szabadidőmben 1-1 barátságos mérkőzésre. Majd mindezt felváltotta a birkózás, ami mellett már több mint egy éve folyamatosan erőemelő edzéseken próbáljuk személyi edzőmmel az erőnlétemet fejleszteni, most pedig kifejezetten a formám kialakításán van a fókusz. Szerencsére módomban állt már erőemelő versenyeken is részt venni (ami a jövőt tekintve szintén fennálló cél). Úgy érzem megtaláltam jelenlegi utam a sportban, mindkettőt élvezem és szívesen csinálom, Az eredményeiket pedig nagyon élvezem, mert szinte húzza egyiket a másik és ez az az egyensúly ami miatt lehet ezt a kettőt egyszerre csinálni.

A dojoban ugye több csoport van, a kezdőtől a haladóig, ahol vizsgát téve lehet a következő szintre jutni, majd ezt követően debütálhat az, aki a megszerzett tudását és egyéniségét karakterével ringbe tudja vinni közönség előtt is. Ti hogyan debütáltatok annak idején?

Emese: Nagyjából másfél éve jártam edzésekre, - tehát birkó nyelven még nagyon „zöld” voltam-, amikor megkaptam a debütálás lehetőségét. Egy HCW (Hungarian Championship Wrestling) gálán mutathattam meg azt, amit tudok egy orosz lány ellen. Ráadásul a debütálásom hetén az egyik edzésen megsérült a térdem, emiatt nagyon-nagyon izgultam, hogy a nagy napon úgy tudom-e prezentálni magam, ahogyan szeretném. A gála napján természetesen megkaptam az edzőimtől a kellő segítséget, támogatást és felkészítést, hogy úgy álljak ki a tömeg elé, ahogyan azt meg akartam valósítani.

Orsi: Én viszonylag frissnek, „zöldnek” számítok, hiszen még nincs egy éve, hogy először ringbe léphettem 2021-ben a HCW Véres November 11. gáláján. Éppen túl voltam az első erőemelő versenyemen, amikor félrehívott a HCW igazgatója, Turger Dávid (Renegade), és közölte velem a debütálásom időpontját. Úgy érezte, hogy én is, valamint a sztori szerinti karakterem is megérett arra, hogy emberek elé kiálljak és birkózhassak, így belevágtunk. Annyiban volt egy kisebb „előnyöm” hogy managerként kipróbálhattam már magam valódi közönség előtt egy kisebb show-n, így a lámpaláz nem okozott akkora problémát.

Ha már a debütálásnál tartunk, Emese te tudom, hogy jó ideje már külföldön is képviseled a magyar pankrációt, sőt már női bajnok is voltál, Orsi te pedig nemrégiben birkózhattál ugye először más országokban. Milyen élményeitek voltak az első külföldi mérkőzésetek során?

Emese: Nekem az első külföldi megmérettetésem Ausztriában volt, ahol egy 3 vs. 3 meccset kellett csinálnunk. Számomra iszonyatosan nehéz volt az a része, hogy itthon faceként(jó)dolgoztam még akkor, azonban itt Ausztriában heel-ként (gonosz) kellett. Ami megnyugtatott, hogy az edzőtársaimmal és az edzőimmel kellett összerakni a meccset. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok és bármi történik ők ott lesznek és segítenek. 

Orsi: Igen, Franciaországban, Párizsban, de leginkább Németországban és azon belül rengeteg városban. A Német WXW szervezettel való együttműködésünk egy olyan dolog amit még mindig nehéz felfognom és óriási megtiszteltetésnek érzem, hogy én is részese lehetek ennek. Az első külföldi utam nem volt zökkenőmentes, hisz nem volt szállásunk és az időjárás sem nekünk kedvezett, viszont tudtam jól, hogy Emese és a Gulyás testvérek támogatása és segítsége nélkül nem bírtam volna egyedül, így innen is köszönöm nekik. Rá kellett jönnöm, hogy az utazás nehéz és fárasztó, de itt nincs helye a nyafogásnak. Csinálod ezekkel a feltételekkel, vagy nem, ennyire egyszerű.

Ki az akinek sokat köszönhettek, aki támogatott, vagy motivált Titeket a szakmában, van e példaképetek, akire felnéztek?

Emese: Számomra ezek nagyon nehéz kérdések, mert oldalakat tudnék írni erről. Nagy vonalakban mondanám azt, hogy eddig bárkivel birkóztam mindig mutatott valami újat, ezáltal én is éreztem a tudásvágyat arra, hogy mindig exkluzív legyek és mindig fejlesszem magam. Edzőimet szeretném kiemelni, akik mindenben támogatnak és segítenek és emellett az életre is tanítanak.

Orsi: Én mai napig felnézek minden egyes edzőmre, akik valaha tanítottak és segítettek mindenben. Ha viszont példaképeket kell mondjak az három ember lenne: Dover, Icarus és a WXW (német pro-wrestling szervezet) főedzője Robert Dreissker. Nélkülük nem lennék ma ott ahol vagyok és sosem lehetek emiatt elég hálás nekik. Köszönöm!

Végül mit üzentek azoknak a lányoknak, nőknek, akik eddig figyelemmel kísérték a pankrációt, és már talán eljátszottak a gondolattal is, hogy kipróbálják, de még nem merték megtenni a következő lépést?

Emese: Mindenekelőtt leszögezném, hogy ha valaki attól fél, hogy esetleg itt kiközösítik, vagy ítélkezve néznek rá, akkor megnyugodhat, mert ez a közösség a világ elfogadóbb társasága. Mindenki más itt és emiatt csodálatos az egész. Én mindenkinek ajánlanám, hogy jöjjön el és próbálja ki, mert biztos vagyok abban, hogy ha eltölt egy kis időt a dojoban, egy teljesen más emberként fog távozni és egy semmihez sem fogható perspektívával fogja szemlélni a világot.

Orsi: Én mindenképp azt mondanám, hogy vágjanak bele! Én is volt, hogy úgy döntöttem, hogy ez nem az én utam, hiszen igen ez nem egy könnyű szakma, mégis itt vagyok. Fontos viszont észben tartani, hogy te tartozol a birkózásnak és nem a birkózás tartozik neked. Mindig tisztelettel kell tekinteni felé. Fektesd bele az energiádat és meglátod meglesz az eredménye, hisz ez a világ egyik legmenőbb dolga. Mégis hányan mondhatják el magukról, hogy pankrátorok? Ez egy hivatás, mellyel megtanulod a fegyelmet, a tested határait, megtanít kiállni magadért és még megannyi mást. Rengeteg edzéssel, fájó izmokkal, izzadtsággal jár és mégis mikor kilépsz a függöny mögül, a világ legboldogabb embere lehetsz abban a pillanatban.

Köszönöm, hogy válaszaitok által beleláthattuk abba, hogy a női birkózás mögött is milyen kemény és áldozatos munka van és, hogy a befektetett energia bizony nagyon is megtérül, ha valaki igazán elhivatott és kitartó ebben a szakmában.